Kalandjaim 2.



Lassan kúszik fel a nap az égre, de fénye már megvilágítja a Balaton vizét. Csak a hullámok csobogása, a fák lombjai között motozó szellõ suhogása, és a madarak csicsergése hallatszik. Mi ketten hallgatunk, de csodás ez a kettõnk közötti csönd is. Nem feszélyezõ, sõt, inkább meghitt. Persze, eleget beszéltünk már, az egész éjszakát ezzel töltöttük. Most már hajnalodik, mégsem vagyok álmos.



Az este még õrizte a levegõ a nappali kánikula után a meleget, de most már hûvös van. Mégsem mozdulnék, hogy menjünk be a partról, nem akarom megtörni ezeket az egymásra találás örömétõl édes perceket.

Talán sosem válik az álmom valóra, és ennél közelebb már nem fogunk kerülni egymáshoz, de nekem ez is elég. Van annyira fontos nekem, hogy már csupán a barátsága is boldoggá tegyen.



Pedig egy évvel ezelõtt még elképzelni sem tudtam, hogy valaha is örülni tudok még az életnek. Akkor azt hittem, soha többé nem tudok már megbízni valakiben annyira, hogy közel engedjem magamhoz, és megnyíljak elõtte. Amikor ott kellett állnom a barátom esküvõjén, mert feltûnõ lett volna, ha nem megyek, már akkor tudtam, hogy nem maradhatok otthon. Nem fogom kibírni, hogy nap mint nap lássam õt, és úgy tegyek, mintha nem akarna szétszakadni a szívem. Szerettem a munkám az iskolában, s nem számított az sem, hogy nem fizettek meg túlságosan. Meg volt minden, ami szerény igényeimnek kellett. Nem az anyagiak ösztökéltek arra, hogy új állást keressek Pesten, de ez legalább ürügynek jó volt.

De aztán amikor már a világhírû cég munkatársaként elõször beléptem az irodaház üvegajtaján, csak megcsapott engem is a büszkeség. És a zömében fiatal csapatban olyan szeretettel fogadtak, hogy rájöttem: életem legjobb döntése volt, amikor kiléptem a régi keretekbõl. Belevetettem magam a munkába, és élveztem a sikert. Tavaszodott, és én is úgy éreztem, hogy megújulok, akárcsak a természet. A tagjaimban frissen zsibongott az erõ, és már reménnyel néztem a jövõbe. És aztán minden örömök betetõzéseként megjött Artúr.

Akkor már tudtam, hogy nem Melinda a fõnök, mint hittem eleinte, hiszen õ vett fel a céghez. Csak helyettesítette Artúrt, amíg õ külföldi fejtágítón volt. Mondták ugyan a többiek, hogy jó fej a fõnök, s bár megköveteli a minõségi munkát, de egyébként aranyember, vaj szíve van, ha nem élnek vissza a jóságával, ragyogóan ki lehet jönni vele. De arra mégsem számítottam, hogy ilyen bizalmas kapcsolatban van a beosztottjaival. Amikor elõször találkoztunk, elcsodálkoztam, hogy teljesen úgy viselkedik velük, mint ha csak egy lenne közülük. Velem is nagyon közvetlen volt az elsõ perctõl kezdve, és nagyon a szívembe zártam ezért.

Aztán az idõk folyamán megtanultam tisztelni tudását, munkabírását, határozottságát. Csendes természete jó humorral párosult. Nem tudom, mikor lett a csodálatomból szeretet, és a szeretetembõl lassan szerelem, de ma már o tölti ki az életem, a gondolataim.



Ezt az egész balatoni csapatépítõ víkendet életem legboldogabb napjai között fogom számon tartani. Akkor is így lenne, ha ma este végre nem szedtem volna össze a bátorságom, hogy megnyíljak felé, és választ kapjak a kérdésre, ami oly régóta kínoz, hogy igaz - e. Az egész napot együtt töltöttük a többiekkel, de a diszkóba már sem neki, sem nekem nem volt kedvem menni. Inkább kihívtam egy sakkpartira.

- Ne kezdj Artúrral, mindenkit tönkrever! - intett Laci, de én csak sejtelmesen mosolyogtam. Aztán amikor rövid idõn belül kétszer is mattot adtam neki, elárultam a titkot:

- Tartozom egy vallomással. Én otthon már 8 éves korom óta tagja voltam a helyi sakk - klubnak, és szép számú bajnokságot megnyertem. Országos versenyeken is elég jó helyezéseket értem el.

- Nahát, szóval egy profitól kaptam ki?! Jó, hogy elárultad, legalább nem fog annyira égni a pofám a többiek elõtt, amikor rákérdeznek az eredményre. - nevetett rám.

- És mostanában is versenyzel még?

- Nem, nem. Abbahagytam. Amikor eljöttem otthonról, a klubot is otthagytam. Azóta tulajdonképpen nem is sakkoztam. Ez most nagyon jólesett.

- Hiányzik az otthonod? Vagy megszoktál már itt? - kérdezte kis hallgatás után.

- Nem, egyáltalán nem hiányzik. Egy percig sem bántam meg, hogy eljöttem. Életem legbölcsebb döntése volt.

- Mivel is foglalkoztál otthon? Oktatástechnikus voltál, ugye jól emlékszem?

- Igen.

- Ez azért érdekesebb munka, nem? És jobban is fizet.

- Sokkal jobban. És mondjuk én a HTML-ezéssel is jól megvagyok, de otthon se a munkával volt bajom. - Haboztam egy kicsit, félvén attól, amerre a beszélgetés kanyarodhat, de végül csak kiböktem. - Még csak nem is a pénzzel.

- Akkor? - nézett rám kérdõn.

Hallgattam egy sort, kerestem a szavakat. Nem voltam biztos abban, hogy tényleg helyes - e elmondanom, de ha már belekezdtem...

- Hát... tudod, volt otthon valaki... akivel kapcsolatom volt. De aztán... vége lett. És egy kisvárosban óhatatlan, hogy össze ne fussunk idõnként. Ráadásul a családjaink is közeli kapcsolatban állnak egymással... Szóval nem volt egészséges, hogy nem bírtam kiverni a fejembõl, és tudtam, hogy ha otthon maradok, ez sokáig így lesz.

Ezért akartam eljönni.

Artúr figyelmesen hallgatott, rám szegezve komoly, barna szemét. Aztán elhomályosodott egy kicsit a tekintete; befelé figyelt, a saját gondolataira.

- Megértelek - sóhajtotta végül.

Remegés kezdõdött a gyomromban: Most, most! - súgta valami belülrõl. Most kérdezd meg!

- Tudom, hogy megérted - motyogtam félve. Aztán - ha már elkezdtem - bátrabban hozzátettem: - Úgy sejtem: sorstársak vagyunk.

Kikerekedett a szeme egy pillanatra, aztán elkomorulva, vizsgálódva a szemembe nézett. Álltam a pillantását. Akartam, hogy lássa: õszintén beszélek.

- Tudod, a Laci szobája meg az enyém között lévõ ajtó ritkán van bezárva, néha beszélgetni szoktunk munka közben. Pár hete épp beléptem a szobámba a másik ajtón, és akkor is csak félig volt behajtva ez a köztünk lévõ. Laci szerintem észre se vette, hogy visszajöttem, épp ebédelni voltam. Hallottam, hogy beszélget valakivel, gondolom, valami közös ismerõsötök volt, aki épp azt kérdezte, hogy: És Artúr hogy van, kiheverte már? Felfigyeltem a nevedre és azt hittem, hogy valami bajod van, beteg vagy, vagy ilyesmi. Aztán hallottam, amit Laci válaszolt. Azt mondta, hogy: Úgy tûnik, most már jól van, csak most megint ugyanolyan magányos, mint mielõtt összejött volna azzal a...

Megakadok, mert bár halkan beszélek, azért vannak körülöttünk mások is itt a szálló társalgójában. Ismerõsök is.

- Szóval mondott egy nevet, ami nem nõi név volt - teszem hozzá még halkabban.

- És ezért gondolom, hogy sorstársak vagyunk - mondom hangsúlyozva. Aztán, hogy még inkább egyértelmû legyen: - Az én régi kedvesemnek se nõi neve volt.

Várok egy pillanatig valami reakcióra, de aztán nem bírom tovább, jobb híján felkapom a poharam, és az ivással igyekszem elrejteni a feszültségem.

Közben Artúrt figyelem, az arcát, hogy hogyan fogadja. Ijesztõen komoly és egyre sápadó arccal hallgatott végig, de most már kezd visszatérni az arcába a szín. Megrebben a szempillája, és most már megkönnyebbültebb a tekintete, talán egy halvány mosolynak is felfogható a grimasz a szája sarkában. De aztán zavartan körülnéz, és hirtelen feláll.

- Nincs kedved sétálni egyet?

Megyek vele szótlanul, nekem is sokkal egyszerûbb, ha szem - és fültanúk nélkül beszélgethetünk tovább.

Már a kavicsos sétányon járunk, amikor megszólal:

- Az exbarátom mindig azzal dicsekedett, hogy messzirõl kiszúrja a melegeket, de szerintem sokszor tévedett. Rólad viszont biztos eszébe se jutott volna feltételezni...

Röviden felnevet, úgy folytatja: - Sakkbajnok, meleg... Mondd, mi érdekes fog még kiderülni rólad?

- Hát... - válaszolom vigyorogva - éjszakánként, amikor nem tudok elaludni, vérszomjas gyilkosságokat szoktam elkövetni...

- Az interneten. - teszem hozzá kacagva.

Artúr is velem nevet, érzem, hogy felszabadul közöttünk a hangulat.



És most itt ülünk a parton. Végigbeszélgettük az éjszakát, elmeséltük egymásnak lényegében az egész életünk, megosztottuk egymással legféltettebb titkainkat is. És tudjuk most már, hogy megbízhatunk egymásban. Tudjuk, hogy mi az, amiben különbözünk, és hogy mennyi minden van, amiben hasonlóan gondolkodunk.

De azért még van bennünk egy kis zavart tartózkodás is. Hisz nem csak kollégák vagyunk, hanem o a fõnököm is. És ez nem olyasmi, ami ne zavarna mindkettõnket abban, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz, még akkor se, ha o is akarná. Mert ez az egy, amit gondosan kihagytunk a beszélgetésünkbõl: a kettõnk kapcsolata, az egymás iránti érzéseink. Artúr úgy viselkedik, mintha aki csupán barátsággal akar közeledni felém, és én is magamba rejtem, hogy többet is el tudnék képzelni.

Ha ennyi jut, hát ennyivel leszek boldog.



Kellemetlen görcs szorítja a gyomrom, félve szólalok meg:

- Biztos, hogy rám mered bízni az autód? Sose volt alkalmam sokat gyakorolni, és most már nagyon rég nem vezettem. Az út meg nagyon csúszós, és...

- Ne aggódj, nem téged foglak okolni, ha baj történik, ebben a rohadt idõben egy tapasztalt vezetõvel is történhet gikszer. De én már hullafáradt vagyok, épp elég volt eddig is koncentrálni. Ha tovább vezetek, valószínûbb, hogy baj lesz, itt meg mégse maradhatunk a semmi közepén, mert lassan belep minket a hó. Különben is, innen már úgyis csak te tudod az utat. Megadom magam, látom rajta, hogy tényleg fáradt, és átülök a vezetõülésbe. Lassan hajtok, de persze ebben a hóesésben egyébként se lehetne gyorsan. Még szerencse, hogy itt csak késõbb kezdett el esni, és még nincs túl sok hó az úttesten. És már nem is vagyunk messze.

Amikor vagy két - három hete felmerült, hogy eljövünk egy hétvégére a Zemplénbe friss levegõt szívni a sógoromék hétvégi házába, még ragyogó napsütéses õsz volt. Most meg itt van ez a hirtelen jött novemberi hóvihar! Nem csodálom, hogy Melindáék lemondták az utat. Én is bizonytalankodtam, de Artúr ragaszkodott a tervhez. Nagy volt a hajtás odabenn mostanában, és neki is bõven kijutott belõle. Elvégre rajta csattant volna az ostor, ha nem lettünk volna kész idõben a melóval.

- Elegem van ebbõl a zajos városból - mondta. - Egész héten már csak az éltetett, hogy most kiszabadulhatok végre a természetbe, és csönd lesz körülöttem. A hegyek úgyis akkor a legszebbek, ha havasak.

Aztán amikor végre megérkezünk, és kiszállunk a kocsiból, magamban igazat adok neki: szinte harapni lehet a levegõt. És gyönyörû a táj!

De még munka vár ránk. Elsõ utam a gázkazánhoz vezet, hogy beinduljon a fûtés és melegvizünk is legyen. Így is jó idõbe fog telni, mire felmelegszik a kis ház. A nõvérem nemrég járhatott itt, szépen ki van takarítva, írtam neki, hogy jövünk. A kandalló elõtt egy halom fa bekészítve, gondolt rá, hogy erre is szükségünk lesz, ha nem akarunk megfagyni. Gyorsan begyújtok, amíg Artúr behurcolkodik. Aztán nekilátok vacsorát készíteni, o meg eltûnik kint. Kilesek rá, a havat söpri a járdáról. Kimelegedve, kipirosodva jön be, de nem tetszik neki a benti levegõ, mert a tûz mellé húzódik.

A forró tea kicsit átmelegít, aztán vacsi után a forró víz is segít, de a hálószoba hidege tüsszögésre késztet mindkettõnket. A franciaágyon ágyazok meg Artúrnak, magamnak meg az ablak melletti heverõn. De az ágyakból, és az ágynemûbõl is jeges hideg árad. Végül kitaláljuk, hogy a kandalló tüze mellett átmelegítjük a takaróinkat. De hiába az igyekezetünk, alulról még mindig fázunk. Én is csak forgolódok, o sem alszik, pedig tudom, hogy fáradt. Végül odaadom a takaróm, hogy tegye maga alá, én megkeresem a harmadikat az ágynemûtartóban, és próbálom felmelegíteni azt is, de már nem nagyon ég a tûz, és a fa is elfogyott, nekem meg nincs kedvem felöltözni, kimenni újabb adagért. Így hát csak vacogok az ágyban.

De tudom, hogy nem csak a hideg okozza a remegésem. Belülrõl is jön az. Felizgat a helyzet, hogy itt vagyok kettesben, szinte karnyújtásnyira a Kedvestõl, de nem tehetek semmit. Pedig néha azt gondolom, neki is vannak velem kapcsolatban hátsó gondolatai, de nem mer o sem kezdeményezni. Most is forgolódik, pedig neki most már biztos elég meleg az ágya. Istenem, de jó lenne, ha odahívna maga mellé!

Még végig se gondolom, amikor megszólal:

- Megfagysz ott, gyere ide, bõven elférünk ketten is, és itt már elég meleg az ágy.

Egy döbbent pillanat után robban bennem a remény, és már megyek is. De még tartom a tisztes távolságot tõle.

- Na, most már tényleg tele van meleggel az ágy - nevet fel idegesen a saját buta viccén, hogy oldja a feszültségünk, de most nem sikerül. Csupa remegõ görcs a gyomrom, érzem, hogy felém fordítja a fejét, és a sûrû homályban engem figyel. Ránézek én is.

Lassan megmozdul a keze, végigsimít az arcomon vele. Ennyi elég, hogy elpattanjon feszes húrrá merevedett testem; kiszakadó sóhajjal, ernyedten beledõlök a karjaiba, gyöngéden átölelem. Végighullámzik rajtam a megkönnyebbülés, sírni tudnék meghatottságomban, ahogy újra és újra végigszánkázik a hajamon simogató keze. Aztán maga felé fordítja az arcom, és megkeresi a szájával az enyém. Épp oly gyöngéd a csókja, akár az érintése.

Csöndesen becézgetjük egymást így, hol egymás karjaiba bújunk és simogatjuk egymás hátát, vállát, karját, hol össze - vissza pusziljuk egymás arcát, hogy aztán újra csókban találkozzon a szájunk. Hosszú percek telnek így el, de nem sietünk. Ki akarjuk élvezni az egymásra találás édes, szívdobogtató pillanatait. Lassan lekerül rólunk a pizsama, és kezünk új testrészek felfedezésére indul, de a fõ erogén zónákat még elkerüljük. De egyre jobban felizgat, hogy meztelenül simulunk egymáshoz, a csókjaink már hevesebbek, és egyre erõsebben kapaszkodunk egymásba. Érzem hasamnak nyomódó kívánását, és már nem bírom tovább: muszáj megérintenem. Lágy és bársonyos a bõre mindenütt, illata elbódít. Nem is tudom, melyik nagyobb élvezet: hogy érinthetem a testét, tenyerembe simíthatom a feneke félgömbjét, ujjaimmal finoman morzsolgathatom a golyóit; vagy az, hogy az o csodás simogatásait élvezhetem, ahogy visszahúzza a makkról a fitymát, és ujjbegyével alig érintve köröz rajta.

Nem akarom egy pillanatra se megszakítani ezt csodás együttlétet, de egy ido után elhúzódik tolem, és helyezkedni kezd. Megértem mit akar, és segítek neki megtalálni azt a pozíciót, amely mindkettõnknek a legkényelmesebb, és közben jól odaférünk a szánkkal egymáshoz. O ér hozzám elõbb forró nyelvével, és olyan kéj vonul rajtam végig, hogy fél percig csak mozdulatlanul élvezni tudom, de aztán kicsit magamhoz térve (vagy inkább önuralmam még jobban elvesztve) rábukom én is a Kedvesre, hogy viszonozzam a gyönyört, amiben részesít. Bizsereg az ajkam, a nyelvem a kívánástól, hogy hozzáérhessen a bõréhez, nem tudok betelni az élménnyel. Úgy érzem, sose akarnám abbahagyni, minden apró milliméterét meg akarom ismerni a számmal, végig akarom ölelni és simogatni a nyelvemmel. Csak azért engedem ki rövid idõre a számból egy kis finomabb, izgatóbb becézgetésre, hogy annál jobban essen mindkettõnknek, amikor újra bekapom, hogy ritmusosan tovább szopjam. De meg is érdemel mindent, amit csak adhatok neki, mert már kitörni készülõ vulkánnak érzem az altestem a ténykedésétõl. Remegek az élménytõl, ahogy újra és újra elmerül a farkam forró és nedves szájában, ahogy szinte megmasszíroz az ajkaival. De még nem akarom, hogy kitörjön a láva abból a vulkánból, együtt akarok elmenni vele. És úgy tûnik, ez sikerülni is fog, mert érzem teste feszülésébõl, hogy már neki sincs sok hátra. Még egyszer kitörlöm nyelvem hegyével a nyílásában megjelenõ élõnedveket, mire akkorát szív rajtam, hogy elvesztem az önuralmam, az irányítást testem felett, és megállíthatatlanul elindul belõlem a gyönyöröm áradata, hogy eltûnjön a torkában. De én se maradok szomjasan, még magamhoz térni sincs idom, amikor már szinte könyörög a teste, a csípõje tolakodó mozdulata, hogy még mélyebben vegyem be, ahogy megrándul bennem, és kilövell.

Aztán megnyugodva már, pár újrabocsátó puszival és nyalogatással elengedjük egymást, hogy aztán összebújva belehulljunk az alvásba mély kútjába a testünktõl forróságától felmelegedett takarók között.




Ajánló

Valós történetet osztok meg veletek amit egy férfival éltem át,nem meleg vagyok csak ezt ki kellett próbálnom és azt kell mondham nem csalódtam,sõt! Találkozás egy odaadó bisex férfival. Elsõ orális élményem férfival, hatalmas szájba élvezéssel.


Egy erotikus társkeresõ oldalon ismerkedtem meg egy bisex férfival. Mekem eddig nem volt ilyen téren tapasztalatom,így kicsit félve de elfogadtam az invitálást és beadtam a derekam.
Elmentem a...

Valós történet

Az elsö dugásom Már nem vagyok popsi szüz bisex sex egy házspáral Egy hétvége amit soha nem feledek el


Másnap korán ébredtem.Zsuzsa a konyhába kávét fözött. Szia drága felébrdtél ?,Hogy érzed magad?,Én csak mosolyogva mögéléptem és nyakon csókolttam.Jól és ti hogy vagytok.?Szerinted? A kávé lejött és a teraszra kiültünk. Péter a férje a kávé illatára elökerült.Sziasztok köszönve leült közénk.

Na mit szertnétek m...

Már nem vagyok popsi szüz

A ballagás elõtti héten anyu váratlanul bejelentette, hogy egy hétre Szentpétervárra utazik a fõnökével üzletelni, így nem tud itt lenni a nagy napon. Kedden el is ment, így egyedül maradtam. A megelõzõ hónapokban kicsit hanyagoltam a travizást, a februári jelmezbálra sem lánynak, hanem csak feketepárducnak öltöztem, most viszont újult erõvel tört ki rajtam a „lány akarok lenni” vágya.
Szerdán és csütörtökön suli után szépen megcsináltam ...

Jóapa és a bolondballagás

Bár mindig is hetero voltam, egészen régóta izgat a szex gondolata egy sráccal. Végre sikerült is egy ilyen kalandba keverednem, nem is akárhogyan :)


Egészen kis korom óta motoszkált a fejemben egy titkos vágy, a szép farkak látványa mindig felizgatott, még a hetero pornó filmekben is. Számtalan nõvel kerültem ilyen-olyan kapcsolatba, a vágy azonban mindvégig megvolt, ki akartam próbálni a szexet egy fiúval!

Az internet megjelenése ...

Izgat a szex gondolata egy sráccal

A középsulit a közeli kisvárosban jártam ki, hogy ne legyek bejárós, mert csak két átszállással tudtam volna csak bejárni így kollégista is lettem már az elsõ évtõl kezdve. A ki volt kollégista az tudja, hogy a zuhanyzáskor vannak szégyenlõsebb srácok és kevésbé. Eleinte én is szégyenlõs voltam mert azt hittem hogy nekem nagyon kicsi van, de az elsõ idõkben rájöttem hogy ez egyáltalán nem igaz, természetesen volt akinek nagyobb és kisebb volt nyugalmi állapo...

A középsuli


Szex linkek, ingyenes szex oldalak