Döntés következményekkel



Eiri döbbenten konstatálta a nyaka köré fonódó két kart és a vállán síró fiút. Nem is ismerte, nem tudta, ki lehet, nem emlékezett rá. Nem értette, az idegen honnan tudja a nevét, mit értett azon, hogy végre megtalálta. Bénultan állt, pedig mozdulni akart. De nem tudott, egyszerûen nem ment neki. Pedig tudta, ha nem megy el innen, megtalálják. Talán õ is köztük van, a többiek küldték, hogy lefogja, amíg ide nem érnek? A szõke nem tudta, de is vágyta tudni.
Kaiji még mindig ölelte õt, nem akarta elengedni, ha már egyszer elkapta a szeretett személyt. Olyan erõsen tartotta, hogy szegény Eiri kis híján megfulladt, de nem mert mozdulni. A fekete már nem sírt, csak reszketett, bár szemében még könnyek csillogtak. Boldog volt, ugyanakkor félt is.

- Eressz! – nyögte hirtelen Eiri. – Eressz el! Engedj!

- Nem – suttogta Kaiji. – Nem engedlek el Eiri, most, hogy végre megtaláltalak. Nem kell félned, már soha többé nem kell félned!

- Te is olyan vagy, mint õk! – kiáltotta a szõke, és egy hirtelen lökéssel kiszabadította magát. – Te is azt akarod, amit õk! Tûnj innen!

Kaiji ledöbbenten állt. Nem értett semmit. Mi lehet vele? Mi van a szõkével? Ez nem Eiri! Nem az az Eiri, akit megismert, akit szeret, akiért bármit megtenne. Ez egy idegbeteg valaki. Mégis, tudta, hogy õ Uesugi Eiri.

- Mit tettek veled? – kérdezte halkan. – Ki tette ezt veled, Eiri? Ki?!

- Hagyj! – üvöltötte a szõke, de ez lett a veszte.

Lábdobogás. Szinte fel sem ocsúdott, már hallotta is a többieket. Vége! Megtalálták, és most bántani fogják. Jó ötven diák, vagy több tûnt fel Kaiji háta mögött. Arcukon vad öröm, széles vigyor, ahogy közeledtek feléjük. Eiri tisztában volt vele, nemcsak õt büntetik meg, hanem a feketét is, hiszen szóba állt vele, holott ezt nem szabadott volna. A szabály kimondta, hogy aki segítséget nyújt egy kitagadottnak, vagy akár csak beszél vele, õ maga is ugyanazt a büntetést kapja, mint a vétkes. Ez alól nem volt kivétel. Kaiji nem tudta, mibe nyúlt bele, mikor meglátta a szõkét, õt csak az érzései vezérelték, az ösztönei, melyek a szeretett lényhez húzták. Nem tudott róla, mi vár rá most, hogy egyáltalán beszélt a fiúval. Hogy nem bántotta, hanem megölelte, védeni, nyugtatni akarta. Eiri szemei tágra nyíltak a rémülettõl, és ezt Kaiji is észrevette, de addigra már körbevették õket. A fekete hajú nem tudta, mi folyik itt, csak azt érezte, hogy Eiri fél, mégpedig tõlük. Eiri veszélyben van! Két gorilla ragadta meg a szõke karját, és már vitték is volna, de Kaiji eléjük állt.

- Megállni! – szólalt meg halk, fagyos hangon.

- Ugyan miért, kicsi lány? – vigyorgott rá az egyik gorilla. – Talán te is jönni szeretnél? Akkor gyere!

Intett a többieknek, mire azok megragadták Kaiji-t és elcipelték. Õt nem érdekelte, vigyék csak, de ha Eiri-nek baja esik, addig éltek. Látta, hogy a másik fiú halálra van rémülve, reszket és nyüszít, mint a csapdába esett állat, de nem mer támadni, nem mer védekezni. Nem sírt, de csak a félelem tartotta vissza. A félelem bénította meg annyira tagjait, hogy egyszerûen nem ellenkezett. Vagy feladta.

Bevitték õket a tornaterembe, az elég nagy volt ahhoz, hogy mindenki elférjen benne. Középen három szék állt, kettõben ült egy-egy személy; Kuroyume Griff és öccse, Kuroyume Takumi. De a vezér, Kuroyume Hizaki sehol sem volt. A diákok ledobták terhüket a földre, majd volt, aki tisztes távolságba húzódott, volt, aki a foglyok közelében maradt. Kört alkottak köréjük, hogy ne menekülhessenek. Eiri zaklatottan zilált, mint aki lefutotta a maratoni távot, reszketett, mintha láz gyötörné, félt, rettegett attól, ami rá vár. Kaiji nem tudta, mit akarnak velük, neki csak Eiri volt a fontos, hogy õt védje, saját magával nem törõdött. Eiri-hez húzódott és átölelte, amit a fiú nem is érzékelt, érzékeit eltompította a rettegés, nem érezte a fekete kezének érintését, ahogy átöleli õt.

Kaiji egyszerre aggódott és volt dühös. Aggódott Eiri-ért, de dühös volt, sõt! Gyûlölt. Olyan gyûlölet volt benne mindenki iránt, amilyenrõl nem hitte, hogy valaha érezheti. Mit vétett nekik Eiri? Miért bántják? Mit akarnak ezzel? Kinek a mûve? Nem tudta, de eltökélte, ha addig él is, megöli az illetõt, aki ezt mûvelte a szõkével. Számára csak Eiri létezett, érte élt, miatta lélegzett, miatta jött a világra. Hogy örökké vele legyen, megvédje, ha kell, ha nem, szeresse, akár a másik szereti, akár nem. Semmi más nem volt szent neki, csak ez a fiú, akit szemmel láthatólag bántottak, megaláztak, üldöztek, és ki tudja még miket tettek vele. Dühtõl villogó szemekkel nézett a többiekre, majd a két Kuroyume testvérre. Valahogy érezte, õk a baj okozói. Takumi-t ismerte, hiszen egy osztályba jártak, de soha nem érdekelte a fiú. Sosem folyt bele a vitákba, azt hitte, õ sem kegyetlen, de most rájött, csalódott. Griffrõl csak hallott, annyit tudott, hogy Hizaki ikerbátyja, de többet nem. Senki sem beszélt neki arról, ami az iskolában folyt. Ezek szerint, a „testvérei” tudtak róla, csak titokban tartották. Hirtelen mindent és mindenkit gyûlölt. Szóval ezért volt a titkolózás, a titkos találkozások Ji-Zhang szobájában, a suttogások, a kínai nyelven intézett beszélgetések egy olyan dialektusban, amit õ nem értett. Ezért voltak a hallgatások is, amikor nem válaszoltak neki. Minden azért volt, hogy elhallgassák elõle, mit tettek Eiri-vel. Gyûlölet, harag és fájdalom. Mindezt érezte egyszerre. És megvetést mindenki iránt. Sosem értette, miért jó az, ha ártatlanokat bántanak. Miért jó az, ha mások szenvedésén nevetnek? Nem értette, sosem értette. Õ csak élt, de sosem értette az embereket. Fõleg nem a saját korosztályát, akiket mindig kicsinyesnek és gyerekesnek tartott. Arról fogalma sem volt eddig, hogy a gyerekek a világon a legkegyetlenebbek. Most már tudta.

Griff felállt és ez izgatott suttogást váltott ki a diákok körében. Megérezték, hogy valami készül. A fiú közelebb lépett Kaiji-ékhoz és megigazította fekete bõrkabátját. Majd a többiekre nézett.

- Nos – kérdezte, miközben végighordozta szürke tekintetét a társaságon -, mit kezdjünk ezekkel a fiúkákkal?

- Büntessük meg õket! – kiáltotta egy lány.

- Büntetés! Büntetés! Büntetés! – skandálták a többiek is.

- Legyen – mosolyodott el Griff. – Tegyetek velük, amit akartok!

A diákok elvigyorodtak, végre itt volt az esély rá, hogy megtorolják jogos, vagy vélt sérelmeiket. Kaiji egyre erõsebben szorította magához Eiri-t, készen arra, hogy ha kell, a saját testével védje meg. Ám még mielõtt bármi történhetett volna, egy hang közbeszólt:

- Megállni! Elég ebbõl!

Minden fej a hang irányába fordult és az álló diákok egy lépést tettek hátra. Ugyanis a közbeszóló nem volt más, mint maga Kuroyume Hizaki. Ezúttal fehér nadrágot, hozzá fehér cipõt és vajszínû inget viselt, melyben úgy nézett ki, mint egy herceg. Több lány elpirult, ahogy a fiú elhaladt mellettük, de mindenki félelemmel, vegyes tisztelettel adott utat az iskola urának. Hizaki egyenesen testvéreihez lépdelt, majd megállt Griff elõtt. Elõbb bátyjára, majd a két földön térdelõ fiúra tekintett, csak azután szólalt meg ismét.

- Onii-chan, mégis mire véljem ezt? - kérdezte csendesen, mégis tisztán lehetett hallani minden szavát.

- Uesugi Eiri-t te magad büntetted meg ilyen módon. – válaszolta Griff – A másik kölyök azonban segített neki. Legalábbis így tudom, mert együtt hozták be õket. Akkor pedig megszegte a szabályt.

- Ki a kölyök?

- Aichi Kaiji – válaszolt Takumi. – Õ az osztálytársam.

Hizaki bólintott, majd egyenesen Kaiji-hoz lépett. A fekete hajú gyilkos tekintettel meredt a szürke szemekbe. Nem egészen értette, mi folyik itt, de annyi világossá vált elõtte is, hogy valószínûleg Hizaki a hibás Eiri állapotáért. A vörös hajú jól megnézte magának a fiút, de nem szólalt meg. Tudta, hogy már látta õt aznap, mikor az az incidens történt. Már akkor elbûvölte õt a fiú, bár messzirõl látta. De így közelrõl még bájosabb volt. Fekete haj, porcelánfehér bõr, kék szemek, vékony, kecses alkat. Mint egy porcelánbaba.

- Beleköptél a levesembe, kölyök – szólalt meg suttogva.

- Nem hinném – válaszolt Kaiji kínaiul. – Nem láttam a levesedet. De abban biztos vagyok, a te mûved ez a vicces állapot, Kuroyume-chan.

- Szóval ismersz – állapította meg a fiú. – Nos, jól felvágták a nyelved és nem félsz tõlem. Ez dicséretes. Kössünk alkut!

- Alkut? Milyen alkut? – Kaiji nem értette, mit szívózik vele ez az alak.

- Nem bántom Eiri-t, sõt, hajlandó vagyok a papírt is eltávolítani, ha a szolgám leszel.

- A szolgád leszek – Kaiji nyugodt volt, mint egy jégkrém -, de elõbb engedd el!

Hizaki intett a többieknek, akik elõször hitetlenkedve bámultak, majd elkotródtak. Eiri még remegve ült a földön, nem mozdult. Hizaki megfogta Kaiji kezét, és maga után húzta. A fiú nem ellenkezett most, hogy a másikat biztonságban tudta. Nem érdekelte semmi és senki. Nem bízott Hizaki-ban, de azt hallotta róla, mindig megtartja, amit ígér. Sosem hitt senkinek, de valahogy érezte, hogy most ez a fiú igazat mond. Még mindig aggódott Eiri-ért, félt, hogy ilyen állapotban esetleg valami vissza nem fordítható hülyeséget csinál, de nem tehetett semmit. Ettõl a pillanattól kezdve máshoz tartozott. Tulajdon volt, ahogy eddig mindig is, egész életében, csak a gazdák változtak. Mindig más személy, de nagyjából ugyan az az élet. Nem félt, nem volt ideges, egyszerûen hidegen hagyta, mi lesz vele, amíg a szõke biztonságban van.

Vele ellentétben Hizaki nagyon is csalódott volt. Azt hitte, nehezebb lesz megszerezni a fiút, de tévedett. Úgy tûnt, Kaiji igencsak odavan Eiri-ért, ha képes érte a szabadságát feláldozni. Hizaki emiatt csodálta, de ugyanakkor azt remélte, Kaiji megpróbál legalább ellenkezni. Fogta a fiú kezét, nem erõsen, de nem is annyira gyengén, hogy az kibújhasson a fogásból. Visszamentek a koleszba, egyenesen Hizaki és Griff közös szobájába. Most, hogy Griff látta õket elmenni, a vörös abban biztos volt, testvére ma estig nem teszi be ide a lábát. De nem tudta, mit kezdjen Kaiji-val. Nem akarta bántani, csak magának akarta, de õ sem tudta miért. Tetszett neki, vágyott rá, akarta, mert olyan volt, amilyen.
Mikor megérkeztek, Hizaki elengedte õt és leült az ágyra. Kaiji ácsorgott egy ideig, felmérte a szobát. Olyan volt, mint bármelyik másik szoba, csak éppen tágasabb. Csend telepedett közéjük, nyomasztó csend.

- Hol akarod? – kérdezte hirtelen Kaiji.

- Hogy érted? – nézett rá döbbenten Hizaki.

- Hol akarod? – hangzott ismét a kérdés. – Nekem mindegy.

- Nem akarlak megdugni, ne értsd félre. Nem ezért vagy itt – sóhajtotta a másik.

- Ne etess ezzel a szarsággal! – csattant fel a fekete. – Mi másra kellenék neked, mint hogy megbassz?

Hizaki válasz helyett kinyúlt, megragadta Kaiji-t és maga mellé húzta, majd átölelte. A fiú egy pillanatra megrettent, megdermedt. Nem értette. Ha nem szexre kell, akkor mire? Miért bánnak mindig így vele? Miért alázzák meg? Miért nem lehet boldog, mint mindenki más? Miért nem lehet soha szabad? Olyan volt, mint egy szárnyaszegett varjú egy aranykalitkában, soha nem repülhetett, soha nem érezhette a szelet a szárnyai alatt, soha nem láthatta a napot, csak a ketrecek rácsait. Örökké rabságban a fájdalma börtönében. Már semmit sem értett, de nem is akart érteni. Elege volt mindenbõl, már nem érdekelte, mi lesz vele. Ran-éknak sem kell, hiába mondják, hogy szeretik, azok csak üres szavak. Eiri nem emlékszik rá, de ha emlékezne is, õ mást szeret, aki nem érdemli meg õt. Õ nem kell senkinek, olyan, mint egy játék, amit kidobtak a kukába, mert már megunták. Sosem kellett senkinek, mert mindenki csak egy tárgyat látott benne. Egy tárgyat, amit el lehet adni, amit használni lehet, aztán ha meguntad, csak eldobod.

- Miért? – suttogta – Miért csináljátok ezt velünk? Miért? Mit ártottunk? Mit?!

- Kaiji - Hizaki ujjai lassan simogatni kezdték az arcát – nincs semmi baj, nyugodj meg!

- Miért bántottad? – a fiú tekintete lángolt – Miért Yuki?! Miért jó ez neked?! Miért jó neked, ha szenved?! Engedd el õt! Yuki!

- Ki az a Yuki? – Hizaki megdöbbent – Kirõl beszélsz?

- Engedj el! – üvöltötte Kaiji – Engedj el!

Õ maga sem tudta, kihez beszél, nem tudta mit ordibál, magánkívül volt. Nem látott semmi mást, csak azt a férfit, akit mindenkinél jobban gyûlölt, még Hizaki-nál is. Azt, aki tönkretette Eiri életét, aki kis híján a halálba kergette. Hirtelen ötlettõl vezérelve kinyúlt és megragadta a férfi nyakát. Meg akarta ölni, látni akarta a halálfélelmet a szemében. Ekkor érezte, hogy valaki kegyetlenül rázza. Szemérõl lehullt a lepel és lassan Hizaki arca derengett fel elõtte.

- Kuroyume…san… – suttogta, majd a férfira borult. – Félek. Félek.

- Semmi baj – suttogta Hizaki lágyan. – Itt senki sem fog bántani.

- Én téged féltelek.

- Mitõl?

- A hibáidtól. Félek, hogy bajod esik – motyogta a fekete komoly arccal.

- Ne félts, nem esik bajom – a vörös arcán halvány mosoly futott végig.

Kaiji nem értette, de már nem volt több ereje. Szemei lecsukódtak és hamarosan elaludt.





Azután Hizaki egy hétig nem találkozott Kaiji-val. Amióta a fiú elvesztette a fejét, inkább nem találkozott vele. De jól is volt így, viszont a napok csigalassúsággal teltek. Griff nem kérdezett semmit, Hizaki pedig nem kötött semmit a testvére orrára. Nem azért nem találkozott Kaiji-val, mert félt tõle, hanem mert látta, mennyire gyûlöli õt a fiú. Tudta, hogy amit tett, arra nincs bocsánat. Hiányzott neki, tetszett neki, vágyott a közelségére, mégsem merte megkeresni és beszélni vele. A nagy Kuroyume Hizaki, aki semmitõl sem félt, megijedt egy tizennégy éves kölyöktõl. Õ sem értette saját magát, nem értette, mi van vele, miért nem képes odamenni hozzá, és magával rángatni. Joga lett volna hozzá, de nem tette.
Sokszor látta Kaiji-t a „testvérei” között szünetekben, de soha nem ment közel. Nem tudta, Kaiji végighallgatná-e és annak milyen következményei lennének.

A másik fél részérõl, maga Kaiji sem volt tisztában azzal, mit is akar. Gyûlölte Hizaki-t, de ugyanakkor az idõsebb fiú mégis elbûvölte. Nem szerelem volt, inkább valamiféle furcsa érzés, amitõl nem tudott szabadulni. Gyûlölte, mégis hiányzott neki, bár ezt magának sem vallotta volna be. Eiri-t nem zavarta, elismerte, hogy hagynia kell pihenni, de ez nagy önuralmába került. Ran-ékkal ugyanúgy viselkedett, mint eddig. Együtt volt velük, de nem érdekelték. Számára idegenek voltak és most már árulók is. A szíve mélyén nem hibáztatta õket, tudta, hogy óvni akarták és, hogy helyesen cselekedtek, de nem tudta nekik megbocsátani, hogy titkolóztak elõtte. Látta, hogy félnek tõle, pedig nem ezt akarta. Tudta, hogy szeretik, és õ is szerette õket a maga módján, de nem bírta kimutatni. Számára a testvéri szeretet és a család fogalma idegen volt, ismeretlen és ijesztõ. Tisztában volt vele, hogy John és Cui is fiúkként szeretik, de mivel sosem voltak szülei, nem tudta, mit kell tennie, hogyan kellene reagálnia. Soha senki nem vetette a szemére, de mégis valahol legbelül fájt neki. Hiába viselkedett jéghegyként, õ is érzõ lény volt, akinek minden vágya, hogy szerethessen, és hogy viszont szeressék.

Aznap reggel az elsõ óra után Hizaki unottan lépdelt végig az udvar füvén. Úgy döntött, kihagyja a következõ órát, nem sok kedve volt bemenni, helyette a könyvtár felé vette az irányt. Már a másik épület mellett ballagott, mikor kivágódott az ajtó és Kaiji rohant ki rajta, nyomában Ji-Zhang-gal. A fiú feldúltnak tûnt.

- Kaiji, állj már meg! – kiáltott utána a lány – Várj már!

- Hagyj végre békén! – sikította Kaiji idegtépõ hangon, de megállt – Mikor fogsz végre békén hagyni?! Szálljatok le rólam mindannyian!

- Te hülye! – Ji-Zhang szemei szikráztak a dühtõl – Ha valami bajod van, mondd meg, ne kelljen mindent kihúzni belõled!

- Ti vagytok a bajom! – Kaiji tekintete rémisztõ volt – Nincs szükségem rátok!

- Igen?! Akkor gebedj meg! – ordította Ji-Zhang és visszacsörtetett az épületbe.

Kaiji csak nézett utána, de szemeibõl kihunyt a düh. Elege volt, nem szerette, ha mindig faggatják, mi baja, ha õ sem tudja, mi kínozza. Elindult, de ekkor szembetalálkozott Hizaki-val. Tudta, hogy a fiú látta és hallotta az elõbbi jelenetet, de nem érdekelte. Megrázta a fejét és már indult volna, mikor Hizaki odalépett hozzá és megfogta a karját. Kaiji megállt és várt. Nem nézett a vörös hajú szemébe, nem akart, és nem is mert. Hizaki gondolkodott. Tudta, mit akar mondani, de nem volt bátorsága. Pont most, mikor szüksége lenne rá. Nagy levegõt vett és megszólalt.


- Holnap délután háromkor a Tokyo Toronynál – hadarta egy szuszra, azzal elengedte Kaiji-t és elhúzott, mint akit puskából lõttek ki.

Kaiji csak pislogott, mint a bagoly, majd megvakarta a fejét, megrántotta a vállát és elindult. Egy csendes kis helyre ment, az iskola kertjébe. Itt voltak a kifutók a nyulak számára is. Kaiji szerette a nyulakat, bár neki mindegy volt milyen állat, csak ne bosszantsa. A nyulak meg kicsik voltak, selymesek és puhák, ráadásul lehetett õket simogatni és nem bántották. Az állatok voltak az egyetlen barátai. A fekete hajú itt mindig nyugalomra lelt, ha el akart bujdosni a világ elõl. Ám mikor odaért, látta, hogy már van ott valaki. A fekete hajból és a fiús ruhákból kitalálta, hogy az illetõ nem más, mint Yamamura Kira. A lány, aki úgy nézett ki, mint õ. Kira éppen a nyulakat etette, de ezúttal Kaiji-nak nem volt ellenére, habár még mindig nem kedvelte a lányt. Kira megérezte, hogy valaki ott van és felnézett. Arcán halvány mosoly futott át.

- Aichi-kun, konnichi wa! – köszönt a fiúnak. – Mi újság?

- Semmi – vágta rá Kaiji gondolkodás nélkül –, csak furcsák az emberek.

- Furcsák? Hogy érted? – kérdezte a lány, miközben egy zsemleszínû tapsifülest simogatott.

- Kuroyume-san emlegetett valamit a Tokyo Toronyról meg a holnapról – vont vállat.

- He?! – Kira egybõl élénkebb lett – Ezek szerint randira hívott! Gratula!

- Örülök, akkor jó szórakozást! – ült le Kaiji, mire egy fekete nyulacska máris az ölébe feküdt.

- Te marha! – nevetett fel a lány – Téged hívott el!

- Aha – bólintott a fiú. – Hol van Eiri?

- Uesugi Eiri? Még nem láttam ma. De ne tõlem kérdezd, úgy tudom a bátyád, Ran-Tao Liu jár vele egy osztályba.

- Igen, majd megkérdem. – válaszolt Kaiji, majd, mint akit villám csapott meg, ugrott fel – Randi?! RANDI?!

- Most esett le? – kacagott Kira – Úristen, te aztán felettébb lassú vagy!

- De… de hát én gyûlölöm Kuroyume-san-t! – csattant fel a feketehajú.

- Ezek szerint õ meg szerelmes beléd – világosította fel Kira – Na, és mi a szándékod?

- Nem megyek el! – vágta rá Kaiji és elviharzott az iskola felé.

Kira csak nézett utána, aztán megcsóválta a fejét és folytatta a nyulak etetését.





Másnap délután pontosan háromkor, Kuroyume Hizaki megállt a Tokyo Torony elõtt. Kaiji még sehol nem volt, de Hizaki semmi jelét nem adta annak, hogy dühös lenne. Tudta, hogy a fiú el fog jönni. De három órás várakozás után már kezdte feladni a reményt. Sejtette, hogy Kaiji nem zárta a szívébe, de nem sejtette volna, hogy ilyen csúnyán átveri és el sem jön. Nem volt túl meleg, így a fiú a ruhája fölé egy fehér kabátot is vett. Igazán szexi és dögös benyomást keltett, ahogy ott áll a torony elõtt. Többen megfordultak utána, de õ senkit sem vett észre, érzékeit egyetlen emberre hegyezte ki, arra, aki nem jött. Már feladta a reményt és indult volna haza, amikor az út túloldalán egy alakra lett figyelmes. Kaiji volt az. Hizaki megdöbbent. Hát mégis eljött. A fekete hajú átjött az úton és egyenesen odament a fiúhoz. Megállt elõtte és a szemébe nézett.

- Ahogy mondtad, itt vagyok, Kuroyume-san.




Ajánló

A legutolsó eset után sokáig nem került szóba az újboli találkozás. Ő nem szólt, én sem, inkább maszturbáltam helyette, ez enyhitette a néha felbukkanó homoerotikus képzelgéseimet. Egy kicsit nehéz ilyenkor, megszervezni egy együttlétet, sőt nem is együttlétnek nevezném, inkább szopásnak. Előre eltervezni, hogy egy másik férfival mikor és hol találkozzak azért, hogy szájába tegyem a hímvesszőjét eléggé furcsának tűnt. Szóval a szervezkedés okozta vissz...

Homoerotikus képzelgés

Már sokadik alkalom volt, hogy Ő meg én együtt szexeltünk. Betöltöttem végre a 18-at, meg volt az első füves élményem is, szakítottam a barátnőmmel, és örömmel néztem az egyetemi élet felé. Legutóbb, mikor beszéltünk azt mondta, lesz egy meglepije ha sikerül az érettségim. És sikerült.
Én egy fiatal, egészen vékony, de nem túl sportos fiatalember voltam akkoriban, aki rendszeresen járt baszatni magát egy idősebb, 40-45 éves fószerhez. Nevezzük őt D...

Betöltöttem végre a 18-at

Csótányok mászkáltak a szobámban. Éjjelente tisztán hallottam a neszezésüket, ami belekeveredett a szamárordításba, az udvaron heverő arab hordárok karattyolásába, a szomszéd szobában fekvő ismeretlen horkolásába. Éji neszek, csótányok, meleg és halál. Előző nap, az Omajjád-mecsettől hazafelé tartva a szemem láttára gázoltak el egy szír fiút a francia helyőrség katonái. Sok halált láttam már, a Nagy Háborúban, a ’19-es szpartakista felkelésben; de a...

Szexbazár xxx

- Most én akarlak téged!
Meglepõdtem. Eddig mindig én kötöztem ki a barátnõmet, és imádta is a kiszolgáltatottságot. De a kedvéért belementem a játékba. Mindketten meztelen voltunk, épp szeretkezéshez készültünk. Elõvette a kötelet, a karcsú teste gyorsan mozgott körülöttem, és már hurok is volt a kezeimen és a lábaimon. De miért hason fekve akar kikötni? Mindegy, õ tudja. Jó szoros csomókat kötött, moccanni se bírtam. Aztán hozzám simult hátulró...

Váratlan vendégek

Évácska falusi kisleány volt, mindenki szerette, de megharapta egy esős, szeles napon egy vámpír. Senki emberfia nem látszott, aki segíthetett volna, kihalttá lett a falu a nagy viharban.

Sorban dőltek ki a fák, a kutyák vonyítottak, a faágak szőnyeget képeztek a sáros utakon.

Félelmében behunyta majd újra kinyitotta a szép szemét, de az alak csak ott lebegett előtte fekete lepelben. Nem félt, mitől? Ha meg kell halnia, meg kell. Neki már n...

Vámpírlányok


Szex linkek, ingyenes szex oldalak